Miért is ragadtam most tollat, izé billentyűzetet?

Nos, azért, mert egy költöztetés kapcsán olyan élményekben lett részem, amit muszáj valahová leírni. Ez 2011-05-06.-án történt, de csak most adatott meg az alkalom, hogy papírra, izé, billentyűre vessem a történetet.

Hali!

Maga a költöztetés arról szólt volna, hogy Szegedről kellett Kaposvárra költöztetni az egyik barátomat. Ehhez tudtam szerezni egy autót egy nagy Ford Transit személyében, ezt egy másik baráttól kaptam kölcsön. A megoldandó problémák már onnan indultak, hogy az autónak is és nekem is egyszerre kellett volna ráérnünk. Ez azért volt probléma, mert az autó amúgy dolgozik.

Végül meglett az a nap, amikor ezt össze tudtuk hozni, azonban az autó gazdájának is ugyanakkor kellett a kocsi. Ráadásul úgy, hogy neki valahol Budapest közelében kellett 2 tűzgátló ajtót felvenni, és Veresegyházán beépíteni. Így aztán újabb elvárás lett az is, hogy a költöztetni való holmik is beférjenek az ajtók mellett. Szerencsére a holmik megfelelő pakolásával ez megoldható volt. Az más kérdés, hogy kellett még két markos legény az ajtók beépítéséhez, így még egy autó jött velünk Veresegyházig. De mivel így ott maradtak hárman beépíteni, és volt velük autó, nem kellett visszamenni, hanem Kaposvárról lehetett jönni egyből Szegedre.

Az igazi kaland akkor kezdődött, amikor kettesben indultunk tovább Kaposvárra. Az autót nem nagyon ismertem még, hiszen a második utam volt vele. De szerethető, könnyen kezelhető jószág. Az utat úgy választottuk meg, hogy az autópályán indultunk vissza Budapest felé. Megeresztettem egy parkolóból egy telefont, és kiderült, hogy volna értelme bemenni Budapestre is. Merthogy az Asus központban (a belváros szívében) akadt egy kis dolgom. És ha már arra megyünk...

Kicsit aggódtam, hogy a péntek délutáni csúcsban milyen lesz Budapest. De kész felüdülés volt még a kicsi szűk utcácskák is. Igen, volt dugó, de KRESZ alapján el lehetett boldogulni. Szeged ehhez képest minimum kozmikus katasztrófa. Itt nincs KRESZ, és nincs közlekedési morál. Szóval ennyit Budapestről.

A következő pont a Kőröshegyi viadukt volt. Fentről nagyon tetszett. De úgy rémlett, hogy van alatta is út. Megosztottam az ötletemet a barátommal, és miután ismerte a környéket, már mondta is, hol kell lehajtani a pályáról. És visszamentünk a híd alá. Alatta van egy kis körforgalom, ott körbe-körebe mentem párszor, hogy tudjon rendesen fotózni. Miután ez is megvolt, mentünk tovább Kaposvár felé. Természetesen szebbnél szebb tájakon át. Élmény arra autózni.

Megérkeztünk, kipakoltunk, elbúcsúztunk, s innen már egyedül kellett tovább mennem. Mondanom sem kell mitfahrer nélkül azért más. Úgy döntöttem, ha már lúd, legyen kövér, ezért Bonyhádon át terveztem a haza utat, mert így anyát akkor ott felveszem, és őt is hazahozom. Tehát irány Bonyhád. Dombóvárig nem is volt gond. Hanem majd csak utána.

Dombóváron benéztem valamit, de erre kifelé menet jöttem rá. Merthogy Tamási felé vitt az út a tábla szerint. Az meg nagyon nem jó irány. Úgyhogy az első úton jobbra befordultam valami településre. Elővettem a térképet és megnéztem. Végül is nem lett még elrontva, mert onnan kb ugyanaz a távolság, mintha elve jó irányba mentem volna, csak egy másik száron jutok el ugyanoda, egy településen keresztül. Azért, hogy tuti legyen, úgy döntöttem, megkérdezek egy helyi lakost, s kiderült, hogy az utat lezárták. Vissza kell menni. Vagy, a koma tudott egy utat, felajánlotta, hogy megmutatja nekem. Azt mondja, egy jó kocsi, jó gumikkal el tud ott menni. Jól megnézte a Transitot (szó szerint kocsányon csüngő szemekkel), és azt mondta, hogy szerinte nem lenne gond. Elmegyünk, oda ott megnézem, és majd eldöntöm. Nos, beült a saját autójába, én meg követtem. Végül megállt egy földútnál. Azt mondta, ha itt be tudok menni, akkor végig is tudok rajta jutni, és a végén kijutok az aszfaltútra, így gyakorlatilag kijátszom az útlezárást. Nos a behajtókánál lévő tócsát elnézve, valóban nem volt vészes, így bevállaltam. De miután csak 1-eben és 2-esben tudtam haladni, így némi időt és üzemanyagot veszítettem, de hát ott egye meg a fene!

A lényeg, hogy kiértem az aszfalt útra. Bár az elég szűk volt, de lényegében 5-ös-6-os fokozatokkal el tudtam menni, alig 1-2 helyen kellett 4-esbe visszaváltsak, no meg egyszer, mikor jöttek szembe, akkor egészen 3-asig leváltottam, mert hát a helyszűke ezt indokolta. De egész jól haladtam egy útelágazásig. Na ott térképellenőrzés után elindultam balra. A térkép szerint az a helyes irány.

Nos, Bonyhádig alig 100 km volt hátra. Ez nekem országúton jó esetben alig lehet több, mint egy órácska. Gondoltam én. Csakhogy innen az út igazán szűk lett. Olyan nagyon, hogy nem is nagyon hinném el, hogy ilyen országút létezik. De létezik! Sok helyen olyan, mintha alagútban mennék, hiszen a fák lombkoronái szó szerint összeérnek az út felett! Az út mellett rengeteg bokor és egyéb aljnövényzet. Némelyik belóg az útra. Hát volt is egy kis rally feelingje a dolognak, az tuti! Ám nem csak a növényekkel volt gond. Az út sem túl tökéletes, helyenként az 50 is sok, bár van ahol akár 80-90 is jó lenne, de ott meg vagy a növénykék miatti beláthatóság miatt jobb lassan menni, vagy a domborzat miatt, mert hát dimbes-dombos táj ez itten, meg aztán az út vonalvezetése sem sikerült éppen nyíl egyenesre, szóval ha másért éppen nem, akkor a kanyarok miatt kellett lassítani. A sok tréfás dolog miatt helyenként volt, hogy egészen 2. fokozatig le kellett váltanom. És országú ide, vagy oda, de a 6.-ba nem tudtam betenni. Betehettem volna, de az olyan tempó, ami ott már túl rizikósnak tűnt. Nem véletlenül. Az út elején felmerült gyanúm hamar beigazolódott, ugyanis megláttam az első állatkát, egy rókát. Úgy nézett rám, mint aki még életében nem látott autót. Vagy még inkább kérdőre akart vonni, hogy miért nem adtam be előre írásban az átkelési kérelmemet? A nézése alapján leginkább az utóbbi.

Hamar végiggondoltam, hogy mit okozhat egy-egy kisebb-nagyobb állatka egy Ford Transitnak. Lényegében a békáknál nagyobb állatoktól sok jóra nem számítottam, bár igaz, minden a tempó kérdése. Úgy véltem, hogy olyan 10-20 km/h esetén, ha véletlenül megtörténik a baleset, akkor a Transit még komoly kárt nem szenved, sőt, talán még 30-nál is lábon megy haza. De mivel a 30 nem valami sok, éreztem, hogy hiba van itt-ott egy-egy szakasz, ahol még akár az 50, netán a 70-es tempót is biztonságosnak érzem, az eredetileg közel 100-ra tippelt átlagtempóm jelentősen romlani fog. De miután nem tréleren akartam hazavinni az autót, ezt be kellett vállalnom, hiszen szinte minden kanyarban, helyenként az egyenesben összefutottam valamilyen állatkával.

Bonyhádig a térkép szerint van 4 település. De miután egy óra alatt még az elsőig sem jutottam, kezdtem érezni, hogy szarul állok az idővel. A tempón nem tudtam növelni, hiszen beláthatóság miatt ez rizikó lett volna. Máshol kell időt megtakarítani. Hol lehet ilyenkor lefaragni? Elkezdtem csökkenteni a gyorsítással és a fékezéssel eltöltött időt. Tényleg rally feeling! Rakomány nem volt, így azzal nem kellett foglalkoznom. A fékek túlmelegedésétől sem kellett tartanom. Viszont az üzemanyag mennyiségének a változása igen hamar szembeötlővé vált. És túl sok időt így sem lehetett megpsórolni, de az a kevés végül is megérte. Hamarosan előkerült a 4 település, zsinórban az út végén volt mind a 4, s végül beértem Bonyhádra. Onnan már végre stabilan 50-el mehettem, és legalább nem kellett hirtelen felbukkanó állatkákra számítanom. Megérkeztem.

Nos, a 100 km nekem 2 órámba került. Ami azt jelenti, hogy még rally tempóval is csak 50 km/h volt az átlagtempóm. De többet biztonsággal nem lehet ott kihozni, hacsak nem kamionnal, vagy tankkal megy valaki. Mellesleg én nagy autóval sem szeretnék állatkákat elcsapni, szóval jobb időt még azokkal sem futhattam volna. De hogy miért annyira elvadult a táj, nos, a 2 óra alatt 2 másik járműhöz volt csak szerencsém. És ott ez a csúcsforgalom. Na de miket is látni errefelé, ahol madár sem jár? Nos, 2 róka, 3 mókus, 3 őzike, egy süni, egy fácán, egy nyúl, mege gy olyan hosszú valami. Menyét, nyest vagy mi a franc. Ja, és még valami. Ezt a valamit először rókának hittem a mérete miatt. De a színe nem állt jól. Mellé érve meg is álltam, és jól megnéztem (ő is engem!), mert először nem hittem el, amit látok, aztán pedig arra gondoltam, hogy kikeveredtem az országból. Aztán arra, hogy ennyi idő alatt kizárt, hogy az országhatárig érjek, tehát ez itt él Magyarországon. Egy vadon élő hiúz! Integettem neki (I just came to say, Hello!) És aztán spuri tovább. Bonyhádon az alábbi dolgok derültek ki: Erre rallyt szoktak rendezni. (Már tudom, miért volt a tájnak olyan rally feelingje.) Erre élnek rendes nagy szarvasok is. (Na még pont az hiányzott volna az idegeimnek, meg a Transitnak is. Idegileg teljesen kimerültem, mire Bonyhádra értem, muszáj volt pihenni. Kigúvadtak a szemeim az állatka-scsanneléstől.)

Nem baj, Bonyhádon felvettem anyát, és aztán irány haza. Bonyhád-Palatinca-Kismórány-Bátaszék-Baja-Szeged útvonal már ismerős. 2 óra, rossz esetben 2 és fél (nagy forgalom, vagy rossz látási viszonyok esetén). Erre már nem lehet gond. Gondoltam én...

Ettem, ittam, szép lassan elszállt belőlem az ideg, és végül készen álltam az utolsó 150 km-re. Azt hittem, ez már laza lesz, hiszen ismerős, mondhatni hazai pálya. De a már megtett 700 km-ből is igazából csak az utolsó 100 volt gáz. Úgy számoltam, hogy még naplemente előtt meglesz a bajai híd, vagy ha az nem, hát Bátaszék mindenképp. S ha az megvan, akkor letudtam a gemenci erdőt is, mert hát ami él az országban, az ott biztosan előfordul. És bizony a naplemente közeledtével, ahogy jön a szürkület, ezek az állatkák csak még aktívabbak lesznek. Hát ebben az egyben nem tévedtem. De sajnos a többiben igen.

Kicsit később indultunk, mint szerettem volna, igaz, jóval később értem Bonyhádra is, mint terveztem, meg aztán sok minden nem volt betervezve ebbe napba, vagy éppen nem úgy, hát ez van. Iparkodtam kifelé Bonyhádról ahogy csak bírtam. Még Bonyhád-Börzsönyt is megúsztam. Aztán elkezdődött a már ismert állatka-szindróma. Először a süni. És még hol volt ide a gemenci erdő? Aztán a süni, már megint. De ez egy másik. Utána jött a róka. Valahol Palatinca előtt, vagy után, ezt már meg nem tudnám mondani, ott meg pont egy 40-el bevett jobbos kanyarban az útpadkán jött velem szemben a kisróka. Szedte a pici lábait, és amikor meglátott, csak jött tovább, kitátotta a száját, és oldalra billentette a fejét. Nagyon aranyos volt. Hogy hol lehetett a nagy róka, nem tudom, szerencsére azzal nem találkoztam. De a kis rókát túl későn vettem észre. Meg tudtam volna állni, de jöttek mögöttem, úgyhogy más megoldást választottam. 30-40 centivel kijjebb dobtam az autót. Remélem a mögöttem jövőt is megúszta, de sajnos biztosra nem tudom. Az nyugtat, hogy ha történt is bármi, az nem én voltam. De a kisrókára még évekig, ha nem évtizedekig fogok emlékezni. Annyira cuki, hogy már szinte nekem is kell egy. Kár, hogy nem tudtam lefotózni. Talán majd egyszer, valahol, valamikor. De Bátaszékig volt nyulunk is, meg újabb süni. Süniből sosem elég, mint tudjuk, hát voltak is szép számmal. Ja és még két őzike.

Na végre elértük a bajai hidat! Innen már Alföld! Innen már nem lehet tényleg semmi, a gemenci erdő mögöttünk van! Hát ebből is csak a legutóbbi volt igaz, az, hogy elhagytuk az erdőt. De hogy nem lesznek állatkák? Nem a francokat! Baján ment át a szürkület sötétségbe, de a közvilágítás miatt ott ez még nem érintett annyira. Azonban az állatkák igen. 3 macska, 2 kutya, és egy részeg gyalogos. Ez volt a bajai számla. És végül a nagy Alföld Szegedig. Macska, süni, macska kombináció után nem sokkal Baja után végre szünet. Viszont a helyzetre való tekintettel roppantmód zavart, hogy nem mehetek Szegedig távolsági fényszóróval. A szembejövő forgalom miatt állandóan vissza kellett kapcsolnom tompítottra. Ezzel az volt a gond, hogy eleve 80-90-re terveztem a tempót, ami az állatka veszély miatt fényszóróval is csak 70 lett, és csak helyenként mertem 80-ig engedni az autót. Se baj, ott már 6.-ban megy, tehát legalább a fogyasztás jó lett volna. De mivel mindig vissza kellett kapcsolni tompítottra, azzal meg nem látok elég messzire sem előre, sem oldalra, így aztán ilyenkor 50-ig visszafékeztem az autót. Aztán amikor elmúlt a szembe forgalom, akkor meg gázt neki, vissza 70-re, vagy 80-ra, és gyí tova. Így aztán itt sem annyit evett a kocsi, mint szerettem volna, de legalább úgy nézett ki, hogy egy tankolással megvan még így is a teljes út, szóval legalább amiatt nem kellett izgulni. De az állkakák miatt, noha már jó ideje nem láttam egyet sem, azért még izgultam, és scanneltem a környéket kocsányon csüngő szemekkel. De semmi. Na jó, sünik itt-ott még voltak, de végül már az sem. Volt egy béka, de az is megúszta. Viszont csend és nyugalom honolt sőt a szembe forgalom is megszűnni látszott. Este 11 órakor ugyanis már ki lenne olyan hülye, hogy útnak indul? Se baj, mehettem egyre többet a refivel. Nem röfi, refi. Félreértések elkerülése végett az nem állatka, hanem a távolsági fényszóró. Már-már kezdtem hinni benne, hogy Szegedi ilyen nyugi lesz, már az állatkák is alszanak.

Aztán egyszer csak a refi fényében valahol nagyon messze előttem megláttam valamit. Illetve akkor még csak látni véltem! Gázelvétel, gúvadó szemek, és tényleg, van ott valami. A felezővonalnál. Valami nem stimmel a festéssel. Lassítok. Ott egy objektum. Egy nagy objektum. Ami megmozdult. Ekkor már csak 50-el gurultam. De még lassítottam. A nagy objektumból kivált egy kicsi, és lement oldalra. Le az útról. Majd még egy. A második kicsinél már elég közel voltam ahhoz, hogy rájöjjek, egy kicsi őzike. A nagy objektum, meg akkor már egyértelműen több valami volt. A harmadik kicsi őzike is távozott, akkor már láttam, hogy a nagy objektum valójában több nagy őzike egymás mellett. És a harmadik kicsi távoztával azok is elhagyták az utat. Én majdnem lefagytam, mint a Windows. Gyors fejszámolás, őzikecsalád cirka 250-450 kg. 100-al eltalálom, akkor nincsen Transit. Talán még 50-es tempónál sem. A lényeg, hogy egészen annyira lelassítottam, mire az eseménysor a végére ért, hogy már csak kettesben gurultam feléjük. Még a szemüket is láttam.

A veszély elmúlt, kapcsolgatok felelé, 3-as, majd 4-es, de az 5-össel azért még vártam egy darabig. Jött szembe egy autó, párszor bekapcsoltam a vészvillogót, remélem értette a célzást. Aztán ahogy lehiggadtam, megtört a jég, és kapcsoltam az 5.-et, majd a 6.-at is. De ezután Szegedig szerencsére már semmit sem találtam. Megérkeztünk. Otthon kipakoltunk az autóból, aztán pedig ahogy meg lett beszélve a Transitot el kellett vinnem a parkolóba. De nagyon kész voltam már megint, de hát városban már csak nem találok semmit, erőt vettem magamon, és elindultam. Na végre bejött a tuti tipp, nem volt állatka. De elég ideg voltam ahhoz, hogy ne merjek úgy leparkolni ahogy szerettem volna. Tolatva akartam beállni, csak hát ott van hátul a kerítés, az autó hosszú, elvileg befér, de én sík ideg, kockáztatni meg nem akarok. Nehogy már az utolsó 2 méteren törjem össze, ha már eddig nem sikerült. Úgyhogy csak annyira tolattam be, hogy meg tudjak fordulni, aztán az úttal párhuzamosan, forgalommal szemben tettem le, hogy az orra pont arra nézzen, amerre indulni fog. Ja hogy zabálom így a parkolóhelyeket? Francot érdekli, amúgy is üres volt, és a Transit nem is maradt ott sokáig. Frappánsan beállítottam, a jobb tükörből tisztán látszott, hogy jönnek-e hátulról (akkor éjjel már tuti nem), szemből meg hát csak arra néz az ember. És még pont elértem a 23.30-as járatot, ami hazahozott, úgyhogy remegő lábak ide-vagy oda, végül csak hazaértem, és állatkákat sem sikerült szerencsére begyűjtenem. Na jó, néhány lepke, meg egyéb rovar azért feltapadt az autóra, de hát azokat tényleg nem lehetett kikerülni. Azért a nap végére úgy éreztem, most már tényleg rám fér a pihenés. Azt hiszem, jogosan.

Utószónak annyit, hogy az az ominózus 100 km-es szakasz, ahol a legtöbb állatkát láttam, az annyira szép táj, hogy oda még visszamegyek. Talán még idén, motorral. És kamerával. Talán még valami amatőr természetfilmet is tudok csinálni.

0 szavazat