A magyarság a legkorábbi idõktõl fogva hadi szervezetben élõ nép volt. Az utódok nevelése, a mindennapi élet elfoglaltságai, a társadalmi tagozódás a harci elveknek volt alárendelve. Hadba szervezték a legeltetett állatokat, a vonuló törzseket, a kereskedõ közösségeket, a határõrizettel megbízott csoportokat. Az itt meglévõ társadalmi kapcsolatrendszer azonban nem hasonlítható a mai hadseregekben uralkodó viszonyokhoz.

Vukics Ferenc: A magyar had kifejezés értelmezése

Több alkalommal találkoztam olyan emberekkel, akik nagyon kétkedve közelítettek a magyar harci hagyományok felé. A történelmi-, néprajzi ismeretek hiánya következtében valóban sokszor meg kellett állapítanom, hogy a kétkedés nem is csoda, hiszen az olyan ember, aki egész életében nem gazdagodott egyetlen olyan ismerettel sem, ami a fejlett magyar harci testkultúra létét igazolta volna, az törvényszerûen kétkedõ. Azonban ez nemcsak a hagyományok elõli elzárkózás, hanem tudatlanság. Egy olyan embernek, aki látott már magyar harci táncot színpadon megjeleníteni, aki olvasott a székely társadalom tagozódásáról és mûködési elveirõl vagy hallott a pásztorok napi életérõl, annak már nem kell sokat tennie annak érdekében, hogy ezeket az ismeretek összekapcsolja.
Régebbi tanulmányaimban többször megemlítettem, hogy a magyar társadalomban legalább olyan mély nyomokat hagyott a hadi kultúrával foglalkozó csoportok hagyatéka, mint japánban. A nyelv, a mindennapi élet, a törvényi fejlõdés, a pedagógiai módszerek, a közigazgatás stb. mind-mind jelentõs mértékben utal erre a hagyatékra. A magyar had kifejezés értelmezése szintén erre a szerteágazó és máig élõ hatásra hívja fel a figyelmünket.



A mellérendelt elveken alapuló társadalmi csoportokon belül jóval mélyebb emberi kapcsolatokra alapoztak, az egyént jobban tisztelõ / nagyobb kohéziós erõvel rendelkezõ/ , a hagyományokra alapuló és hatékonyabban alkalmazó rendszert építettek ki. A csoport peremterületeire a had esetében jóval kevesebb személy került, mint bármely más társadalmi szervezõdésben. Míg a mai társadalomra elsõsorban az emberi erõvel /szellemi, fizikai/ való pazarlás jellemzõ, addig a régi hagyományos rendszerekben minden tudást és tettet hasznosítani kellett annak érdekében, hogy a csoport fönnmaradjon. Ezek a társadalmi csoportok sokkal nagyobb konszenzusra törekedtek. Sokszor ezeket korai, gyengén fejlett katonademokráciának jelölik, ami õsközösségi elemeket hord magán. Ezek a vélemények azonban elsõsorban abból a szellemi alapvetésbõl indulnak ki, hogy a technikai fejlõdés határozza meg a társadalmi /kulturális/ fejlettségi szintet. Azonban tény / a legmodernebb kutatási eredmények is ezt mutatják/, hogy az alá- fölé rendelt társadalmi szervezetek a legtöbb esetben szükségmegoldások, az emberi kultúrának alacsonyabb fejlettségi szinten álló elemei. Az emberi energiákkal való pazarló bánásmódja mellett másik jellemzõje -az ún. társadalmi biztonságosságra hivatkozva- az elszemélytelenedés, valamint az erkölcs és a morál szétválása. A nyugati típusú társadalmak /évezredes tapasztalatok hiányában/ az emberiség fejlõdésének egy olyan korai /kamaszkori/ állapotához térnek vissza, ami megakadályozza a valós elõrelépést. Így fordulhat elõ, hogy a központosított és kötelezõ oktatás elterjedése után az emberek bizonyos csoportjai tudatlanabbá váltak, mint száz évvel ezelõtt. A had szervezetében élõ egyének egyik legfontosabb érdeke a személyes tudásanyag megosztása és továbbfejlesztése volt. Olyan társadalmi rendszer elõszelét jelentette, ahol valós emocionális, tudati, kulturális fejlõdés jellemezte az embereket. Takarékossága azt is jelentette egyben, hogy az ilyen közösség nem szervezte túl magát, fölösleges szervezeteket és feladatokat nem hozott létre. Míg a mai társadalom törvényi rendszer rohammunkában kidolgozott törvények, rendeletek, határozatok százezreivel próbálja teljes leszabályozottság állapotában tartani tagjait (A tagok a törvények alól kibújva látják saját boldogulásukat. Kiskapukat keresve bújnak ki a hatálya aló, amivel a rendszer úgy válaszol, hogy bõvíti a szabályok körét. Ez a szabályok teljes elszemélytelenedéséhez vezet, amikor már a jogrend szakértõi sincsenek tisztában az adott rendelkezésekkel, a közemberektõl viszont elvárják, hogy döntéseik során /esetlegesen néhány másodperc alatt/ a szabályozásnak megfelelõ tettel éljen, addig a mellérendelt szervezõdések a hagyomány, morál , erkölcs - természetes igazság keretein belül mozogva a többséget kielégítõbb módon rendelkezett mûködési elveirõl.
A had a köznyelvi hadsereg jelentés mellett a népnyelvben aktív rokoni-baráti csoportot jelölõ kifejezés. Õsibb tartalmait az idõ elõrehaladtával (a feudális társadalmi rend megerõsödésével) folyamatosan veszítette el. Elsõsorban a Zagyvától keletre esõ területeken és a Nyugati határszélen, a palócoknál, a Jászságban, az Alföldön, szórványosan az Alföld peremvidékén, Somogy megye egyes területein használatos. Erdélyben és a Dunántúl északi-, északnyugati területein ebben az értelmezésben ismeretlen. A vizsgált néprajzi területek északi részén hadnak mondják az együtt élõ nagycsaládokat vagy rokon kiscsaládokat, a differenciált társadalmú Alföldön viszont rokonok, szomszédok, jóbarátok aktív, összetartó, egymást segítõ csoportját jelenti. A XVII. században, a török utáni újratelepítések idõszakában a korábbi szokásoknak megfelelõen a hadak egy –egy falurészt szálltak meg, amelynek nyomai mind a mai napig megmaradtak, innen ered a hadas település szakkifejezés. Ebben az idõben a megtelepült hadak gazdasági alapja a közös, egymás közelében fekvõ külsõ és belsõ telek, a közös állatállomány, a csoportos település, valamint a rokonsági, baráti szervezõdésû gazdasági tevékenység volt. A XIX. század végére a had közös gazdasági alapját elvesztve aktív rokoni, illetve rokoni-baráti csoportokra szûkült le.
A XIX. században a had minkét formájában elsõsorban közös érdekvédelmi csoport, amelyben nemcsak az apaági rokonság, de a családbeli asszonyok rokonsága is beletartozott, alkalomadtán csatlakozott hozzájuk a szomszédok, barátok, és ezek családtagjai. Ilyen alkalmak voltak pl. a követválsztások, sérelemmegtorlások, házasítási akciók, munkaszervezetek kialakítása, stb. Bár a had magja rokoni szervezõdésen alapul éppen aktivitásánál, társadalmi potenciáljánál fogva, a nemzetséggel ellentétben nem volt jelentõs tagjai számára a leszármazás kérdése, bár a hadon belüli tekintély sorrendjében figyelembe vették. Ugyancsak nem számították bele a hadba a meghalt õsöket sem. A had érdekei szerint az Alföldön rokonok, mûrokonok, cselédek, elszegényedett rokonok, tulajdonképpen mindenki, akire számítani lehetett, csatlakozhatott a hadhoz, elõnyeibõl részesülhetett. A palócoknál a had erejét felnõtt férfitagjainak száma, a rokonság nagysága, tudata, valamint a falu társadalmában elfoglalt helyzete határozta meg.
A korai idõszakok hadnagyai elsõsorban ezen közösségek irányítói voltak. A hadnagy egyik értelmezésében a nemesi közösség elöljárója volt ( A korabeli források megegyeznek abban, hogy kezdetektõl fogva a hadakozás a szabadok kiváltsága és kötelessége volt. Kézai Simon a magyar nemzetiségû szolgák eredetét azzal magyarázta, hogy a pogány magyarok azokat a társaikat, akik vonakodtak katonáskodni, büntetésképpen örökös szolgaságba vetették.), akit a közbirtokossági közgyûlés választott meg (hívták fõnagynak is). A felmerülõ igazságszolgáltatási, igazgatási ügyekben bírótársakkal együtt, gazdasági kérdésekben egyedül, nagyobb jelentõségû kérdésekben a közgyûlés meghallgatása és állásfoglalása után intézkedett. Hatáskörére, illetékességére, eljárására nagyjából azok a szabályok voltak érvényesek, mint a települések bíráira. A hadnagy cím fennmaradása a nemesi közösségek élén azokra a régmúlt állapotokra vezethetõ vissza, amikor a szabad, adófizetésre nem kötelezhetõ (nemes) magyarok még valóságosan hadi képességeik fenntartásával és a közösség védelmének biztosításával vívták ki elõjogaikat.
A szabad királyi városokban az utca mint közigazgatási egység élén szintén hadnagy állt. A városi hadnagyok az utca hadnagyokkal, a tizedesekkel, dárdásokkal, botos strázsákkal fõleg a kertekre és az istállókra, ménesekre ügyelt. A mezõvárosokban a rendészeti szervek vezetõjeként a bírói akaratot érvényesítette. A Kunságban a legeltetõ puszták közbiztonsági szolgálatát ellátó tisztséget még a XIX.sz. végén is hadnagynak nevezték. Hogy a had legjellemzõbb és legszükségesebb tulajdonsága a tömeg, a sokaság volt, s egykori értéke is ebben rejlett, az a társadalom véleményében is tükrözõdött. Sok esetben tekintik a hadat félelmesnek, veszedelmesnek, akikkel kikezdeni nem volt tanácsos. A 60-as évek végére a népnyelvben is kiveszõben van a had rokonsági csoportként való használata, illetve elmarasztaló, csúfoló csengése lett.
Több alkalommal szoktam hangoztatni, hogy a véleményem szerint a Magyarságnak több jövõje van még, mint múltja volt /bármily dicsõ és tiszteletreméltó is/. Nem vagyunk egy valamikor volt nagy nemzet. Hagyományainkban, nyelvünkben olyan információkat hordozunk magunkkal, amivel, ha jól gazdálkodunk, akkor az egész világnak adhatunk példát egy másképpen értelmezett, fejlettebb emberi világ kiépítésére, amikor ez a rend kiég és az ember új utat keres. Ezért is kell jó megtanulnunk önmagunkat, mert ha mi nem készülünk fel arra, hogy ismerjük a saját értékeinket, akkor ezt nem teszi meg helyettünk senki. Nincs idõ mentségeket keresni és lustán tetszelegni. Ahogy annak idején mondták: dolog van.

Morvay Judit: A had és a nemzetség fogalmának körülhatárolása (Ethn..,1966)
Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémia kiadó Budapest 1979 (F-Ka) 389,390.


Kapcsolódó linkek:
 - http://gportal.hu/portal/baranta/

A rovat legfrissebb cikkei:
 - Rendőrrel barantáznak a szikáncsi gyerekek
 - Levél mindenkinek
 - Országos Baranta Tábor Felcsút

A rovat legolvasottabb cikkei:
 - 2005 évi programtervezet (2706)
 - Országos Baranta Tábor Felcsút (2554)
 - Levél mindenkinek (1445)





Kategória: Baranta   0 szavazat    0 hozzászólás  

Név:*

 

Szöveg:*

 

Szó hitelesítés:*

Hitelesítéseképpen írja be a képen látható karaktersort a szövegmezőbe.
(Figyeljen a kis és nagybetűkre!)