Suzuki Kimiyoshi sensei visszaemlékezései (lejegyezte: Kehidai László) 1934 január elsején Tokióban születtem egy polgári család második gyermekeként. A családunkban a harcmûvészetek anyai nagyapám, Makita Shigekatsu révén váltak ismertté, aki Aizuban élt és szamuráj családból származott. A Tokugawa család utolsó vereségét követõen menekülnie kellett és ekkor költözött Hokkaidora. A tradicionális Jikishin Kage-ryu Kenjutsut a XVIII. században Sakikibara Kenkichi (1829-1894) szamuráj tette híressé Japánban.

Az õ legjobb tanítványa és az iskola örököse Matsudaira Konen (1835-????) volt. Az õ dojojában tanult nagyapám is, aki Konen halálát követõen lett volna az iskola 16. Nagymestere. A történelem azonban másképp alakította az életet. Az 1867-ben életbe lépõ, szamurájokat sújtó törvények következményei mindezt nem tették lehetõvé. Ezekben az években a hozzá hasonló harcosoknak nagyon nehéz volt munkát találni. Mivel nagyapám híres harcmûvész volt felajánlották neki, hogy lépjen be a rendõrséghez, amit õ elfogadott. Az 1900-as évek elején Atsuta községben megnyitotta "Jikishin Kan" névre keresztelt dojoját, és folytatta a kenjutsu, a kyudo, valamint a kendo tanítását. 1914-ben bekövetkezett halála után tanítványai egy emlékmûvet emeltek tiszteletére, amely a mai napig is a falu fõterén áll. Az életérõl megjelent egy könyv is Japánban, amelybõl valós képet kapunk az utolsó szamurájok életérõl.
Édesapám fotómûvész volt. Húsz éves korában New Yorkba ment, majd édesanyja hívására tért vissza Japánba 1930-ban. Õ nem foglalkozott harcmûvészetekkel, azonban volt egy értékes gyûjteménye, amely ötven darab régi idõkbõl származó katanát és wakizashit tartalmazott. Sajnos 1945 után az amerikai bevonulást követõen és a többszöri költözések miatt szinte mindegyik elveszett. Én csupán egyetlen wakizashit örzök ezen emlékekbõl.
Hat éves voltam, amikor szüleim a környékünkön lévõ shinto templom kertjében kialakított kendo iskolába beírattak, ahol Yokokawa sensei tanított bennünket. A barátaimmal együtt a kendo mellett Suzuki mesterhez is jártunk, aki judót oktatott nekünk. A II. Világháború után az amerikai megszállók betiltották Japánban a budo minden ágát, ezért csak egymás között, titokban tudtunk gyakorolni. A budo iskolákat csak 1953-tól nyithatták ki a mesterek. Én ekkor kerestem fel a híres Goju-ryu nagymester, Yamaguchi Gogen (1909-1989) központi dojoját és jelentkeztem tanítványnak. Még ebben az évben felvettek a Tokiói Mûvészeti Egyetem fotómûvész szakára is.
Yamaguchi mester egy kedves, szerény ember volt, nem ivott, nem dohányzott, és nagyon vallásos életet élt. Minden nap délután voltak a kétórás edzések a központi dojo háromemeletes épületében, ahol, ha jól emlékszem három-négyszázan is edzettünk különbözõ csoportokban. Az edzések alatt Gogen a terem sarkában ült, és onnan figyelte a mozdulatainkat és idõnként kijavította a hibákat. Akkor még más rendszerû vizsgák voltak. Általában a legjobb tanítványok ajánlották Gogen figyelmébe azokat, akik megérettek arra, hogy a mester elõtt számot adjanak tudásukból. Engem 1954-ben javasolt vizsgára az egyik 3. danos tanítványa és ekkor kaptam meg az 1. kyu fokozatot. Délelõtt az egyetemen tanultam, délután az edzéseken gyakoroltam, a hétvégeken pedig a fotó stúdióban dolgoztam.
1955-ben vizsgázhattam az 1. danra. Mivel Yamaguchi mester elsõsorban a küzdelmet tartotta fontosnak, így ezeket természetesen teljes erõvel, de kontrollal kellett bemutatni. Akkor még nem volt sportkarate, de Gogennél sokat kellett kumitézni, így gyakran csaptunk össze más csoportkkal is. Ilyemkor azonban a támadások során valahogy a kontroll elmaradt... A mi csoportunkba egyszer jelentkezett egy magas, nagyon erõs fiatalember, akivel sokszor küzdöttem. Késõbb Õ alapította meg a Kyokushinkai Karate stílust. Igen, Masutatsu Oyamáról (1923 - 1994) beszéltem. Amikor Mas megnyitotta az elsõ dojót Tokióban, engem és néhány magasabb fokozatú társamat kért fel, hogy segítsünk neki az elsõ lépések megtételekor. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk.
1957-ben befejeztem az egyetemet és azt követõen három évig az egyik tokiói lapnál újságíró és fotóriporter voltam. Természetesen a karate továbbra is mindennapos része volt az életemnek. 1959-tõl már tanítottam Yamaguchi Gogen megbízásából a Honbuban, és ekkor kerültem jó barátságba fiával Goshival (1942-), aki apja halála után az iskola nagymestere lett.
1960-ban átvettem édesapám fotóüzletét és stúdióját, ahol egészen nyugdíjazásomig dolgoztam. 1960-tól a Goju-ryu mellett elkezdtem aikidót tanulni, Tada Hiroshi (1929-) senseitõl. Ha most visszagondolok azokra az idõkre, akkor látom, hogy szinte egész délután az edzõtermekben dolgoztam, a napok, hetek, évek szinte egybefonódtak. Nagyon nehéz utat jártam be, amíg a 6. dan fokozatot átnyújtotta Yamaguchi Gogen.
Ezekben az években Japánban a Kenjutsut nagyon kevesen gyakorolták. A fiatalok inkább a sportszerûbb kndót választották. Ha jól emlékszem, talán a Katori Shinto ryu Kenjutsu volt a legnépszerûbb. Az idõs tanítók azonban lassan kihaltak. Alig van ma már Japánban olyan mester, aki a régi tradicionális stílusokat oktatja, így ezek az õsi gendai budók is feledésbe merülnek.
1986-ban találkoztam elöszõr magyar mûvészekkel, akik Japánba látogattak. Az õ meghívásukra jöttem elõbb Budapestre, majd késõbb Pécsre. Itt ismerkedtem meg mai feleségemmel, Katival, és 1992-ben végleg letelepedtem Pécsett.
Yamaguchi Goshi shihan 1991-ben megkért, hogy találkozzam Rebicek Gerddel, aki Magyarországon tanította a Goju-ryu Karatét. Pécsett 1992-ben volt egy japán kúlturális rendezvény, amelyre elhívtam három japán barátomat, és velük közösen tartottunk egy bemutatót. Így ment híre annak, hogy foglalkozom harcmûvészetekkel is. Elõbb néhány szomszédbeli diák jött át hozzám és a szobámban kezdtem el tanítani õket, majd késõbb, 1993-ban a pécsi Tudományegyetemen indítottam be "Shinbukan" Goju ryu dojómat, ahol a mai napig is tanítok.
A Jikishin Kage-ryu Kenjutsu - ahogy már említettem - nagyon ritka és talán már kissé elfeledett iskola Japánban. Egyik hazautazásom után kerestem a régi dojót és a mestert Tokióban, azonban már nem sikerült megtalálnom. Amikor az egyik pécsi ismerõsöm megkeresett, hogy lenne néhány elszánt fiatal, aki szeretne japán "kardvívást" tanulni és segítsek nekik, magam sem hittem volna, hogy ilyen népszerûvé válik ez az irányzat. A nagyapám, ha most látná, hogy itt Pécsett miként élesztjük újjá ezt a régi harcmûvészeti áget, biztosan boldog lenne.
A Jikishin Kage-ryuban nagyon fontos a bokken használata, amellyel a test minden részére vágunk, a fejre, törzsre, karra és a lábakra. Nem használunk védõfelszerelést, ezért a megfelelõ kontroll beidegzése meghatározó. A bokken mellett van még egy speciális fegyverünk is, a kard hosszának megfelelõ nehéz fából készült husáng. Ezt nem csupán erõfejlesztésre, hanem néhány tradicionális kata bemutatásakor is használjuk. A katanát az iai gyakorlatok során vesszük elõ, illetve a bemutatókon, amikor tameshigiri gyakorlaton keresztül mutatjuk be a fegyver valódi harc értékét. A régi Japánban még más volt a vizsgarend. Nem voltak tanulófokozatok. Ha a mester érettnek találta tanítványát, levizsgáztatta. Az elnevezések is mások voltak a Jikishin Kage-ryu Kenjutsuban. Nem dan fokozatokkal jelölték a szinteket, hanem különféle elnevezéseket használtak, mint pl. reiken, moku-reiken, vagy a legmagasabb fokozat elérésekor a menkyo kaiden-t. A diplomákat kézzel írták, és azon minden, a vizsgán történt gyakorlatot feltüntettek. Amennyiben a vizsga sikeres volt, a tanítvány viselhette a hakamát. Ez jelentette a mai értelemben a fekete övet. Ezek a dolgok mára átalakultak, változtak, így nálunk is vannak tanuló fokozatok, 7. kyunál kezdõdik az elsõ megmérettetés és évente egy alkalommal az edzõtáborban lehet õvvizsgát tenni.
Van egy mottónk, amelyet minden harcmûvészettel foglalkozó számára ajánlok: "A kardod éles és olyan, mint a villám, de a lelked nyugalomban legyen". Ez japánul így hangzik: "Ken va szurudoku, ki va maruku".
Tudom, hogy megértik a tanítványok, hogy ez a régmúlt üzenete minden napi problémánkra megoldást mutat. A megbecsülést az õseinknek, a tiszteletet egymásnak, legyünk japánok vagy magyarok, akik a harcmûvészet útján keressük a végsõ megoldást.
(Ez az írás két részben megjelent a Katana magazinban 2003-ban, illetve 2004-ben)

Kapcsolódó linkek:
 - Kenjutsu

A rovat legfrissebb cikkei:
 - Kenjutsu Szeminárium
 - V. Budapesti Kenjutsu Szeminárium
 - Szeminárium-idõpont változása

A rovat legolvasottabb cikkei:
 - Kenjutsu Szeminárium (1225)
 - A Jikishin Kage-ryu Kenjutsu története (1221)
 - V. Budapesti Kenjutsu Szeminárium (1171)





Kategória: Kenjutsu   0 szavazat    1 hozzászólás  

Név:*

 

Szöveg:*

 

Szó hitelesítés:*

Hitelesítéseképpen írja be a képen látható karaktersort a szövegmezőbe.
(Figyeljen a kis és nagybetűkre!)